versek... |
|
|
...hangulatomhoz illően.
ARCHÍVUM
2010. március 2010. február 2010. január 2009. december 2009. november 2009. október 2009. szeptember 2009. augusztus 2009. július 2009. június 2009. május 2009. április 2009. március 2009. február 2009. január 2008. december 2008. november 2008. október 2008. szeptember 2008. augusztus 2008. július 2008. június 2008. május 2008. április 2008. március 2008. február 2008. január 2007. december 2007. november 2007. október 2007. szeptember 2007. augusztus 2007. július 2007. június 2007. május 2007. április 2007. március 2007. február 2007. január 2006. december 2006. november 2006. október 2006. szeptember 2006. augusztus 2006. július 2006. június 2006. május 2006. április 2006. március 2006. február 2006. január 2005. december 2005. november 2005. október 2005. szeptember 2005. augusztus 2005. július Linkek: A Blogom Verselnek: Versek Itt is versek Léna mila4651 Kilinkeltek: Isilya vrsblzs MILee  
|
2007. július 31., kedd
- Várj! Ne siess! Mély csend, azután megint makacsul: - Ne siess! A fényeveszített földre sötétség teste lapul. Lezúdul a zápor, mint igazság, szálegyenes. Csapzott madarak rezdítik az ázott lombkoronát... Hogy robban az égi harag! Sose bánd! Zúg-zeng a vidék. Sose bánd! Rendít hegyeket, komoran fenyeget, felhorkan az ég... Várj még! Felejtsd, ami bánt. Felejts mindent, ami bánt! Én elfeledtem már mindent, ami fájt. Lesz úgyis elég... Ázott madarad megszárogatom, leszek forró szél erdőben, ha kívánod. Tenger túlpartjáról elhozom azt a halványszirmú virágot. Ha kívánod - holnap érted támad a reggel. Ráírom az égre: "A nap ma érte, miatta kel fel..." Csörtet az éjben előre, zilálja a zápor a fákat. Ha kívánod - az ólomszürke csapás nyomban tovavágtat. Várj! Ne siess! Szólj végre, felelj! Szólj végre, felelj! Vagy nem hiszed el? Hiszed majd, hogyha az éjjel elrobajlik a zápor, s ámul a föld, teli fénnyel, és te kinézel, s látod az ablak hajnali kékjeiben, hogy a távol ég alján sugaras-szelíden napként kel az égre, kigördül az égre szívem. 2007. július 30., hétfő
Mondd csak, de komolyan, ha majd halott leszek, 2007. július 27., péntek
Istenke, vedd térdedre édesanyámat, ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt, ki adtál életet, adj neki most álmot, és mivel ígértél, szavadat kell állnod, mert ő mindig hitt és sose kételkedett, szájára suttogva vette a nevedet. Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen, s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen, hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve: helyettem nézzél be a mély sírgödörbe, próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb! Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod, amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel, csak csont, csak por, ami volt valamikor ember, mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány, magadat operálod e föld alatti ambulancián. Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod a semmiből a semmibe a létező világot, anyát és gyereket, az élőt s a holtat, s mert Te teremtetted, nem is káromolhat, csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét, nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét; én sem káromollak, hallgasd meg imámat: Istenke, vedd térdedre édesanyámat! 2007. július 24., kedd
várlak csak várlak és azt remélem nem áll az idő csak minden héten meg-megpihen úgy öt-hat napra hogy magamra hagyjon és ne magadra várlak csak várlak a terek unnak nyitva a szemem bár minden szunnyad nézlek és várlak és nem beszélek nem adlak ki a pletykás reménynek várlak és várlak és nem kérdezlek mikor kellene már megérkezned mikor indultál és nem mert fájna felém indultál vagy más irányba várlak csak várlak már neved sincsen hagyom a koldust hogy megérintsen hagyom a szagát hogy belámszálljon nincs ruha rajtam te vagy a ruhámon várlak csak várlak még hit sem kell ehhez kitartásom is sikert feltételez várlak és nem tudom mihez kezdek ha megszépül arcom a tenyerednek Harminckét éves lettem én - meglepetés e költemény csecse becse: ajándék, mellyel meglepem e kávéházi szegleten magam magam. Harminckét évem elszelelt s még havi kétszáz sose telt. Az ám, Hazám! Lehettem volna oktató, nem ily töltőtoll koptató szegény legény. De nem lettem, mert Szegeden eltanácsolt az egyetem fura ura. Intelme gyorsan, nyersen ért a „Nincsen apám” versemért, a hont kivont szablyával óvta ellenem. Ideidézi szellemem hevét s nevét: „Ön, amig szóból értek én, nem lesz tanár e féltekén” - gagyog s ragyog. Ha örül Horger Antal úr, hogy költőnk nem nyelvtant tanul, sekély e kéj - Én egész népemet fogom nem középiskolás fokon taní- tani! 2007. július 22., vasárnap
Kezed felé Kezed, hajad felé Kezed, hajad, szemed felé Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé Mit kapkodok?! - mindegyre kérded, Hol bosszús-hangosan, hol fejcsóválva, némán - Mért nem szelíden simogatva Ahogy szokás, ahogy mások teszik, Miért kapkodva, csillogó szemekkel És mit nevetek hozzá - szemtelenség! Ilyen csúnyán, fülsértő élesen! Eh, rögtön itthagysz, vagy kezemreütsz! Pitypang, ne hagyj itt, Inkább megmondom Megmondom - várj, füledbe súgom, Hajtsd félre azt a tincset. Kezed felé Kezed, hajad felé Kezed, hajad, szemed felé Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé Mi kapkod így - hát mégse jut eszedbe? Mi kapkod így - még mindig nem tudod? Pedig ily bosszús arccal Próbálod elhárítani akkor is Hajad, szemed, szoknyád lefogva. Porzód felé Porzód, bibéd felé Porzód, bibéd, szárad felé Porzód, bibéd, szárad, szirmod felé Mi kapkod így, pitypang? - A szél! A szél, a szél, a szemtelen bolond szél Vígan visítva bosszúságodon. Pitypang, mi lesz? Ez még csak a szellő. Ez még csak kapkod és fütyörész De én még nem is beszéltem neked a családomról Hallod-e, hé! Füttyös Zivatar Úr volt az apám - anyám az a híres arkanzaszi Tájfun Tölcséres vihar a sógorom - Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan - alélva Felhőbefúró forgószél tetején? Jobb lesz, ha nem ütsz a kezemre. 2007. július 19., csütörtök
Amit egyszerre gondolunk s ugyanúgy egymás minden korában Ami több mint a simogatás foltja nem fogyatkozik el nem veheti semmi 2007. július 11., szerda
Ott lenn, a víz alatt 2007. július 9., hétfő
Ha nem szorítsz úgy kebeledre, mint egyetlen tulajdonod, engem, míg álmodol nevetve, szétkapkodnak a tolvajok s majd sírva dőlsz a kerevetre: mily árva s mily bolond vagyok! Ha minden percben nem kecsegtetsz, hogy boldog vagy, mert nekem élsz, görnyedő árnyadnak fecseghetsz, ha gyötör a magány s a félsz. Nem lesz cérna a szerelmedhez, ha úgy kifoszlik, mint a férc. Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek a fák, a hegyek, a habok. Én úgy szeretlek, mint a gyermek s épp olyan kegyetlen vagyok: hol fényben fürdesz, azt a termet elsötétítem - meghalok. 2007. július 7., szombat
A szív a legfurcsább csavargó,
Már oly édes, oly vonzó, zsongató
2007. július 6., péntek
A messzi, drága tűzi vészt,
Ó, messzi már minden csuda,
Közel kopott kert, unt lomok,
Ki elvesztette önmagát,
2007. július 5., csütörtök
Üveggolyó, üvegház belsejében kit találsz? Bent lakik a szivárvány, rajta ül egy királylány. Ül a hídon magában, üveggyöngy a nyakában, gyémántfésű kezében, igazgyöngy a szemében. Üvegfalon ki-kinéz: Jön-e érte a vitéz? Világhírű királyfi? Vagy helyette akárki. 2007. július 3., kedd
Egészszerelmem annyi volt csak:
Akit egyszer porig aláztak: porig kell azért lehajolni, a méltósága-vesztett sorshoz méltósága-vesztve igazodni. Előtted ember ráng a porban? Megértem, belerúgni könnyebb. Még emberibb átlépni rajta könnyed sikkjével a közönynek. Mentséged is van, ha a lelked bátortalan feddése rád vall? másokért őrzött tisztaságod nem szennyezheted más porával. Ha lehajolsz, még orra bukhatsz, és hát derekad roppanó is, ápolt tüdődet is belepné a talajmenti szilikózis, hát nem hajolsz porig, ha porból akármi hív: kincs, ócska holmi... Pedig akit porig aláztak - porig kell azért lehajolni. 2007. július 2., hétfő
Boldog legény, istenek párja,
Hacsak már látlak, elalélok,
Hideg verejték veri testem, 2007. július 1., vasárnap
Mivelhogy nő a fény, mivelhogy itt a hajnal, |