Néha rádöbbenek, hogy
bármikor elveszthetlek
s arra, hogy nem elég
ha csak egyszer mondom,
hogy szeretlek.
Hogy bármikor történhet Veled
vagy velem valami,
hogy milyen jó hangodat hallani.

Arra, hogy milyen nehéz
néha őszintének lenni
és milyen könnyű
egy szóval megbántottá tenni.
Hogy meg kell mondani
ha valami fáj,
arra, hogy mindent tönkretehet
egy összeszorított száj.

Hogy túl rövid az élet
arra, hogy veszekedjünk
s, hogy mindig csak
jobb sorsot reméljünk.
Arra, hogy mindig kell,
hogy legyen erőnk arra,
hogy nevessünk
s mindig kell idő arra,
hogy szeressünk.

Megkeresztelsz. Mától nevem Cunami legyen.
Csak így egyszerűen. Nyelvem rózsatorpedójára
csepegteted kitakart hasú egek fényvégtelen
feketelyukaiban, és óceánok által tükörfényesre nyalt
sziklák repedéseiben bújtatott szerelmes szavakat.

Bömbölve hömpölyög felfelé tengermélyekből a dal, a
holddal harangozó vágy, és csípőm tejeskávé színére
habzik egy szökőár-pillanat. Csontjaim búgnak,

ölemben világok gyúlnak, lebírhatatlan fényük
átsugárzik mindenen. A csillagkép-párok örökösen
egymással szemben: Vízöntőn és Oroszlánon állnak...

Ebben a kozmikus egymásra hatásban összeomlanak
az idősíkok, köddé lesznek a technikai akadályok…
és Földbe döngölt múltunk alól kivirágzik az egyszer.

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül

Én minden reggel
megfestem a fényt.
Ecset nélkül.
Ujjaim nyomán
telítődik a fehér.
Fürkészem, ahogy
egymásba pulzálnak
a felhordott színek.
Távolodom.
Nem kell
visszanéznem.
Tudom, hogy
ott feszül a vásznon,
éles kontúrok közt,
maga az ember.

legalább egy ízben el kell menni,
messzire kell menni minden
szerető szem elől; le kell hűteni
szívek kölcsönös lobogását, épp a leg-
melegebb szivekét — másként
hogyan is volna kívánható, hogy aki
térdén lovagoltatott, stb.: egykor
bájos-hibás személyedet apránként elfogadja,
m á s - ként?
Mesterlegény, — ha lány vagy is —
mennél messzebbre! (Úgyszólván közömbös:
kikkel, hol, mit tanulsz. „Tanulsz”-e.
Vissza kell jönnöd, hogy itt lehess,
És ha szíved töröd össze — ímmár: megint —
akkor is. Akkor ezt tanultad. Elég szívtörős
az egész.
Csak az a fontos: mennél messzebbre
s legalább! egy ízben. )

El kell menni.

Becsuktam a könyvedet, nincs tovább.

Az álom múlik, ébredek:

mint elhagyott tájak a hazatért

utas körül, úgy ködlenek,

úgy úsznak még köröttem

a verseid:

új verseidet olvastam, barátom,

este tíztől hajnali háromig.

Most ébredek. S már hallom újra, látom,

amit nem láttam az előbb:

ágyam fejénél vigyázni a villanyt,

kis órámban a ketyegő időt:

a valóság magánya visszahódít

és ami egy volt a fél éjen át,

most ketté válik és mint két kísértet,

nézi egymásban két élet magát.

És fáj, nagyon fáj, hogy egykor mi történt,

hogy elvesztettél s elvesztettelek.

Csak magamat tudtam méltónak hozzád

és hozzám méltónak csak tégedet.

Ha lelkünk vissza sohse forrni tört szét,

mondd, mért őrizzük frissnek sebét?

Ami akkor, rég történt, tévedés volt,

ami azóta, kín és büszkeség.

Ami akkor, rég és azóta történt,

dac és gőg nélkül most csak fájni tud:

a fájdalom közelhoz, s a melegség,

a régi melegség szívemre fut:

most úgy érezlek, ahogy magam érzem,

s a valóságot nem, nem, nem hiszem,

és eljátszom, folyton életünket,

úgy, ahogy kellett volna legyen:

a tizenöt év mi volt, nem tudom már,

csak ez a perc él, mely visszahozott:

Itt vagy! belépsz! S hallom, hogy felkiáltok,

hallom, hogy felelsz: - Te vagy? - Én vagyok!-

Itt vagy...Kiáltok...de nem is kiáltok...

Itt vagy...Nem történt közben semmi...Itt vagy

és csak a tegnap folytatása ez.

Itt vagy?...dehogy vagy! Fáradt vagyok. Álom

ez az egész...Csak vers!...De az se bánt...

Pillám lehúnyva kérdezlek s a választ

magam mondom, mintha te mondanád...

Itt vagy? Lehet...Már alszom... Jön a hajnal...

Fel kéne kelni...S amit álmodok,

úgy kezdődik, hogy plédbe burkolózva

kint az erkélyen várjuk a napot.

Könnycsepp a szempilládon este:
én vagyok.
És én vagyok az a kíváncsi csillag,
mely rád kacsingat
és rád ragyog.

A csók, a csókod, az is én vagyok.
Végigálmodom az álmodat,
ölelésedben én epedek el,
csak én tudom minden kis titkodat.

A kulcs vagyok,
mely szíved rejtett zárjait kinyitja,
s a nyíl vagyok, amely sivítva
holttá sebzi vágyad madarát.

A dal vagyok, mely belőled zokog
holt mámorok tört ívén át az éjbe:
s én vagyok az a sápadtság, amit
éjfél után, ha bálból jössz haza,
rád lehel a sarki lámpa fénye.

Mikor már csaknem elveszek:
hiányod megfogalmaz.
Két gyengeség beleremeg,
kettejük mily hatalmas!

Lehetetlenségünk ragyog!
Nincs szem, mely belenézhet.
Taglalhatatlan állapot
- nem része az egésznek.

Nincs időnk. Nincs történetünk.
S mi nincs, az múlhatatlan.
Nem ismerünk erényt, se bűnt
az Örök Pillanatban.

Amikor fáradt vagy nagyon,
s nincsen már, aki felkeres,
mikor gond ül az arcodon,
mindig megtalálsz engemet!

Amikor szomorúság gyötör,
úgy kell a vigasz, mint a víz,
mikor a bánat súlya összetör,
akkor is mindig bennem bízz!

Amikor nincs ki meghallgat,
pedig beszélni kell neked,
melletted mindenki elballag,
gyere, keress meg engemet!

Amikor nem kell más, csak mosoly,
s mindenki rideg, mint a jég,
mikor mindenki túl komor,
akkor is hozzám gyere még!

Néha csak jó szó kellene,
valaki fogja meg kezed,
s nincs senki, kitől megkapod,
hívjál, én ott leszek veled!

Amikor váratlan öröm ér,
senki nincs, kivel megosztanád,
vagy talán rád tör egy szenvedély,
hadd legyek néked társaság!

Ha magány kínozna bús éjjelen,
vagy útra kelnél, de nincs kivel,
mindig számolhatsz énvelem,
veled megyek, ha menni kell!

Ha elvesztenéd mindened,
s már hited sem maradna meg,
ne feledj, számíthatsz énreám,
megtalálsz mindig engemet

Most, amikor éjfélekig
kell dolgozom gönyedt-hajolva,
hogy nincsen percnyi pihenés:
most van szükségem mosolyodra.

Most, amikor zúgó fülem
szavak olvadt érceit issza:
most van szükségem nagyon
simogató-lágy szavaidra.

Most, amikor fáradt kezem
törött szárnyú madárként rebben:
most kell, ha csak egy percre is,
hogy megpihenjen a kezedben.

Az átvirrasztott éjszakákat
enyhítse egy-egy pillanat;
hisz ezerévnyi pihenést ad
mosolyod, kezed és szavad...

(1 Kor 13,1 - 14,1)

Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén,
Ha szeretet nincs bennem,
Csak zeng érc vagyok o vagy pengő cimbalom.
Legyen bár prófétáló tehetségem,
Ismerjem bár az összes titkokat és minden tudományt,
Legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak,
Ha szeretet nincs bennem,
Mit sem érek.
Osszam el bár egész vagyonomat a szegényeknek,
S vessem oda testemet, hogy elégessenek,
Ha szeretet nincs bennem,
Mit sem használ nekem.
A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
A szeretet nem féltékeny,
Nem kérkedik, nem gőgösködik,
Nem tapintatlan, nem keresi a magáét,
Haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója,
Nem örül a gonoszságnak,
De együtt örül az igazsággal.
Mindent eltűr, mindent elhisz,
Mindent remél, mindent elvisel.
A szeretet soha el nem múlik.
A prófétálás megszűnik,
A nyelvek elhallgatnak,
A tudomány elenyészik.
Tudásunk csak töredékes,
Töredékes prófétálásunk is.
Mikor azonban eljön a beteljesedés,
Véget ér az, ami töredékes.
Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek,
Úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek.
E amikor felnőttem, elhagytam a gyermek szokásait.
Ma még csak tükörben, homályosan látunk,
Akkor majd színről színre.
Most csak töredékes a tudásom,
Akkor majd úgy ismerek,
Ahogy én is ismert vagyok.
Most megmarad a hit, remény, szeretet,
Ez a három,
De köztük legnagyobb a szeretet.
Törekedjetek a szeretetre!

Láttam a Mikulás
lábnyomait, végig, amerre
hozta az ajándékokat.
Fehér, mezítlábas nyomot
csakis ő hagy a padlón.

Biztos csupa korom lett
a csizmája, ahogy lejött
a kéményen. Levette, hogy
ne csináljon koszt.

Mondom anyának, aki
épp a hintőport rakja
vissza a szekrénybe.

Egy szívdobbanásnyi pillanat volt;
Tekintetedben elmerültem.
Hogy hányféleképp érintett meg
nem tudod azt hiszem.
Elragadtál,és megrémítettél:
Mélyen bennem utaztál;
lelkem kertjében, elmém tengerén,
hová én sem tudom az utat már.
Visszavárlak.Most örökre
vésd belém, hogy létezel!
Zuhanj bennem mélyre,
s talán lelkem átölel,
vagy talán megrettenek
ahogy gyenge viaszként elfolyok
lángoló pillantásodban... Ijesztő:
Valahol még mindig ember vagyok.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs.

Vártam ezeregy éjszakát
és azt vártam, hogy majd mesélsz,
talán a szerelem dalát,
amelyben csak hozzám beszélsz.

Vártam, hogy elmondd álmaid,
és senki másnak, csak nekem...
Itt már senki nem álmodik.
Magam áltassam szüntelen?

Vártam, hogy ha szemedbe nézek,
Ott látom magam jónak, szépnek,
amilyenné csak lenni vágytam...

Most már nem várok semmit tőled,
letöltöm s letöltöd idődet...
A csönd dörömböl már a házban.