Legyek a hajnal, ha nincs többé álmod, Sötétben az égő gyertyafény, Holnap is én legyek a láthatárod, Szívedben vigasz, ha nincs remény… Legyek a napfény a felhőtlen égen, Az éjszakában a csillagod, Találjam meg a lelked a szélben, Ha időnként bárhol elhagyod…
Legyek az ölelés, perzselő vágyad, Nekem szánj minden csókodat, Legyek a hullám a tenger ha árad, Könny, ha már mindenki megtagad… Szíved örökre enyémbe zárom, Nem leszek sohasem délibáb, Árnyékod vagyok, a te utad járom, S kimúlok, ha fény nincs tovább...
Éltünk rögös határain Két Géniusz vezet, S felleg borúlván útain, Nyújt mindegyik kezet; De bár tekint bíztatva rád, Vigasztalást egyik sem ád: Remény s Emlékezet.
Emlékezet lebegteti Szárnyát a múlt felett, S bús képzetekben rengeti Borongó kebeled. Múlt kedv után titkon epeszt, Múlt kín között ismét senyveszt, S lelkedre hoz telet.
Kéklő lepelben messze jár Előtted a Remény; Magához int, de meg nem vár Tovább tovább lengvén. S míg lepkeszárnyát kergeted, Lezúg hiában életed, S állasz pályád szélén.
Rosszat ne félj, s ne kívánj jót Múlt és jövő közűl; Öleld meg a jelenvalót, Mely játszik és örűl. S bár ködbe néha burkozik, De színe gyorsan változik, Ajkán mosolygás űl.
Ha eljönne a Csoda könnyű szárnyon, S szívembe egyszer az a béke szállna, Amelyre szörnyű szomjúsággal vágyom: - Előbb elzárnám a láda fiába. Tűnődve rajta, hogy ez hogy esett, Trónolnék vele a világ felett. Nagy-óvatosan körültapogatnám: Hogy hát igazán, igazán nem álom? Nem riasztja el első mozdulásom?
De aztán végigvinném a világon: Testvér, testvérem, rokonom, barátom, Itt, itt a béke, itt van aranytálon! Itt, itt van mindennek a megoldása, Szűnjön szívetek szünetlen sírása!
És elrendeznék mindent olyan szépen: Nem volna sokkal szebb az üdvösségben.
Egy lángot adok, ápold, add tovább; Csillaggal álmodik az éjszaka, És lidércfénnyel álmodik a láp És öröktűzzel álmodik a szívem. Egy lángot adok, ápold, add tovább, És gondozd híven.
Egy lángot adok, - én is kaptam azt Messziről, mint egy mennyei vigaszt, Egy lángot, amely forraszt s összefűz, Én jártam Vesta ledőlt templomában, Az örök-égő lángot ott találtam, S a lelkem lett a fehér Vesta-szűz.
Földindulás volt, megindult a hegy, És eltemette a kis templomot, De a lángot nem bírta eltemetni, Én égve leltem ott; És hozzá imádkoztam s benne hittem S mint a lovag a Szent Sírról a gyertyát. Én égve hazavittem. Azóta szívem mélyén ég, ragyog A viharfújta, széllengette láng, És el nem oltják semmi viharok.
Egy lángot adok, ápold, add tovább; Csillaggal álmodik az éjszaka, És lidércfénnyel álmodik a láp, És öröktűzzel álmodik a szívem. Egy lángot adok, ápold, add tovább És gondozd híven...
Ha menni kell, magammal sokat vinnék. Az egész édes, megszokott világot. Rámástul sok, sok kedves drága képet és egy pár szál préselt virágot. Vinnék sok írást, magamét, meg másét sok holt betűbe zárt eleven lelket s hogy mindenütt nyomomba szálljanak: megüzenném a hulló leveleknek.
Vinném az erdőt, hol örökké jártam hintám, amelyen legelőször szálltam a keszkenőm, mivel rossz másba sírni a tollam, mert nem tudok mással írni. Vinném a házunk, mely hátamra nőtt az utca kövét küszöbünk előtt!
Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék! Én Istenem, mi minden futna át gyötrődő lelkem alagútjain. Olvasgatnám az ablakok sorát simogatnám a fecskefészkeket s magamba színék minden verkliszót mint bűbájos, mennyei éneket...
Utánam honvággyal tekintenének az ajtók mind, és mind a pitvarok szeretnék mindent, mindent magammal vinni és mindent itt hagyok.
csak lángolva, csak égve csak apró darabokra tépve csak pokolra hullva csak fáklyává gyúlva csak megrágva-kiköpve csak ágylábhoz kikötve csak boldogan lebegve csak világot feledve csak sírva is nevetve csak sírba is temetve csak csókokat rabolva csak veszetten vadulva csak könnyedén, csak játszva csak hevülten is fázva csak sosem megpihenve csak mindig messze menve csak mindörökké élve csak együtt sosem félve csak így éljünk, ha mered: csak egy tét van: az életed!
Ezer évig csiszolt kavics tegnap bomlott virág pillanatig létező égi kép játékos kiscicák magasztos eszmékért csatába szállók önnön testükkel éhet oltók szobrok zenék versek lányok fiúk természetes és nem természetes csodák –
És felőlük nap árad és teljesség és meleg árad és közelükben hálával fulladásig megtelünk.
Meg fogok halni. Nem is oly sokára. S ez olyan könnyű szédülettel tölt el, Mint ifjúkoromban – kezdő dohányost – Az erkélyen reggelente leszívott Első néhány slukk. Ez azóta elmúlt, Persze, ahogyan elmúlt annyi minden. Hovatovább csak egy maradt velem, De az igen, Istennek hála érte! A szem mohó, éhes kíváncsisága, A nézés gyönyöre, hogy minden látvány A maga más-más módján színöröm: Egyforma szép a szurok és csurgatott méz, És egy kazánház tekergő csövei Burkolva üveggyapottal és sztaniollal. Vagy egy tengerszem türkizzöldje kék fenyők közt És a levegő üveghitege. Egy eldobott Üres cigarettásdoboz céltalan zörgő Összevissza szálldogálása az út betonján a változó szél szeszélye szerint. A mosoly egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán, egy szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny, valamint a feszes húsú ifjú leány csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje, miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat, ám ez nem baj: a szépség fűszere és forrása – a hiba. De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába, És a piacon a halárúsnő pontyvértől és harcsanyáltól Iszapos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze – Mert az angyal a részletekben lakik.
Vidám dalt szeretnék énekelni veled, Együtt kószálni jókedvű városokban, Látni életmámorától csillogó szemed S együtt feledni kába múltunk bánatát.
Messze szállni, kedvesem, szép lenne veled, A hajnal friss örömével szállni át Derűs századok, hegyek, tengerek felett, S együtt feledni kába múltunk bánatát.
Egy csöndes szobában együtt lenni veled, Öledbe hajtani fejem, míg egymásban nyugtot lel szemünk, ébren élni álmaink, S együtt feledni kába múltunk bánatát.
Nézted már a Szent-Anna tó vizét? Milyen titokzatos, milyen sötét. Semmit se látsz, csak olykor egy-egy furcsa csillanást, amint ezüst halak suhannak mélységein át...
De olykor hirtelen jön valami eltévedt sugár, zöldes világra gyújtotta lent a mélyt, s a mélynek vége nincs sehol, sehol...
Olyan a szív is, mint a Szent-Anna tó titokzatos vize. Elnézed néha: Zörgő kis doboz, furcsa, lecsukott. Hogy mikor, nem tudod: de néha jön egy bomlott pillanat, kitárul a mély, olyan szörnyű mély, hogy előtte szédülve megállsz, s imádkozol: Miatyánk, Szerelem szenteltessék meg a Te neved...
Nézted-e már tavaszi napsugárban a Szent-Anna tó haragoszöld vizét?
