Először sírsz. Azután átkozódsz. Aztán imádkozol. Aztán megfeszíted körömszakadtig maradék-erőd. Akarsz, egetostromló akarattal – s a lehetetlenség konok falán zúzod véresre koponyád. Azután elalélsz. S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. Utoljára is tompa kábulattal, szótalanul, gondolattalanul mondod magadnak: mindegy, mindhiába a bűn, a betegség, a nyomorúság, a mindennapi szörnyű szürkeség tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés! S akkor – magától – megnyílik az ég, mely nem tárult ki átokra, imára, erő, akarat, kétségbeesés, bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég, s egy pici csillag sétál szembe véled, s olyan közel jön, szépen mosolyogva, hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar, akkor – magától – minden elcsitul, akkor – magától – éled a remény. Álomfáidnak minden aranyágán csak úgy, magától – friss gyümölcs terem.
Annyira kellesz, hogy - látod - megtanultam hallgatni érted,
annyira kellesz, hogy álmaimból könnyedén kilépek,
annyira kellesz, hogy téged kereslek, nem a szerelmet,
gondolataidba vegyültem, mint anyja könnyeibe a gyermek.
II
Fáradt szemünkön összefogódzva guggol a szorongás. El ne menekülj, most kezdjük csak látni egymást. A mámor - rikító selyem volt csak - elszakadt - téged szeretlek immár, nemcsak magamat
Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszthetlek s arra, hogy nem elég ha csak egyszer mondom, hogy szeretlek. Hogy bármikor történhet Veled vagy velem valami, hogy milyen jó hangodat hallani.
Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni és milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni. Hogy meg kell mondani ha valami fáj, arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj.
Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk s, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk. Arra, hogy mindig kell, hogy legyen erőnk arra, hogy nevessünk s mindig kell idő arra, hogy szeressünk.
Megkeresztelsz. Mától nevem Cunami legyen. Csak így egyszerűen. Nyelvem rózsatorpedójára csepegteted kitakart hasú egek fényvégtelen feketelyukaiban, és óceánok által tükörfényesre nyalt sziklák repedéseiben bújtatott szerelmes szavakat.
Bömbölve hömpölyög felfelé tengermélyekből a dal, a holddal harangozó vágy, és csípőm tejeskávé színére habzik egy szökőár-pillanat. Csontjaim búgnak,
ölemben világok gyúlnak, lebírhatatlan fényük átsugárzik mindenen. A csillagkép-párok örökösen egymással szemben: Vízöntőn és Oroszlánon állnak...
Ebben a kozmikus egymásra hatásban összeomlanak az idősíkok, köddé lesznek a technikai akadályok… és Földbe döngölt múltunk alól kivirágzik az egyszer.
vannak vidékek gyönyörű tájak ahol a keserű számban édessé ízesül vannak vidékek legbelül szavak sarjadnak rétjein gyopárként sziklás bércein szavak kapaszkodnak szavak véremmel rokon a patak szívemben csörgedez csobog télen hogy védjem befagyok páncélom alatt cincogat jeget-pengető hangokat tavaszok nyarak őszeim maradékaim s őseim vannak vidékek viselem akár a bőrt a testemen meggyötörten is gyönyörű tájak ahol a keserű számban édessé ízesül vannak vidékek legbelül
Én minden reggel megfestem a fényt. Ecset nélkül. Ujjaim nyomán telítődik a fehér. Fürkészem, ahogy egymásba pulzálnak a felhordott színek. Távolodom. Nem kell visszanéznem. Tudom, hogy ott feszül a vásznon, éles kontúrok közt, maga az ember.
legalább egy ízben el kell menni, messzire kell menni minden szerető szem elől; le kell hűteni szívek kölcsönös lobogását, épp a leg- melegebb szivekét — másként hogyan is volna kívánható, hogy aki térdén lovagoltatott, stb.: egykor bájos-hibás személyedet apránként elfogadja, m á s - ként? Mesterlegény, — ha lány vagy is — mennél messzebbre! (Úgyszólván közömbös: kikkel, hol, mit tanulsz. „Tanulsz”-e. Vissza kell jönnöd, hogy itt lehess, És ha szíved töröd össze — ímmár: megint — akkor is. Akkor ezt tanultad. Elég szívtörős az egész. Csak az a fontos: mennél messzebbre s legalább! egy ízben. )
Könnycsepp a szempilládon este: én vagyok. És én vagyok az a kíváncsi csillag, mely rád kacsingat és rád ragyog.
A csók, a csókod, az is én vagyok. Végigálmodom az álmodat, ölelésedben én epedek el, csak én tudom minden kis titkodat.
A kulcs vagyok, mely szíved rejtett zárjait kinyitja, s a nyíl vagyok, amely sivítva holttá sebzi vágyad madarát.
A dal vagyok, mely belőled zokog holt mámorok tört ívén át az éjbe: s én vagyok az a sápadtság, amit éjfél után, ha bálból jössz haza, rád lehel a sarki lámpa fénye.
Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén, Ha szeretet nincs bennem, Csak zeng érc vagyok o vagy pengő cimbalom. Legyen bár prófétáló tehetségem, Ismerjem bár az összes titkokat és minden tudományt, Legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak, Ha szeretet nincs bennem, Mit sem érek. Osszam el bár egész vagyonomat a szegényeknek, S vessem oda testemet, hogy elégessenek, Ha szeretet nincs bennem, Mit sem használ nekem. A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, A szeretet nem féltékeny, Nem kérkedik, nem gőgösködik, Nem tapintatlan, nem keresi a magáét, Haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, Nem örül a gonoszságnak, De együtt örül az igazsággal. Mindent eltűr, mindent elhisz, Mindent remél, mindent elvisel. A szeretet soha el nem múlik. A prófétálás megszűnik, A nyelvek elhallgatnak, A tudomány elenyészik. Tudásunk csak töredékes, Töredékes prófétálásunk is. Mikor azonban eljön a beteljesedés, Véget ér az, ami töredékes. Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, Úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek. E amikor felnőttem, elhagytam a gyermek szokásait. Ma még csak tükörben, homályosan látunk, Akkor majd színről színre. Most csak töredékes a tudásom, Akkor majd úgy ismerek, Ahogy én is ismert vagyok. Most megmarad a hit, remény, szeretet, Ez a három, De köztük legnagyobb a szeretet. Törekedjetek a szeretetre!
Egy szívdobbanásnyi pillanat volt;
Tekintetedben elmerültem.
Hogy hányféleképp érintett meg
nem tudod azt hiszem.
Elragadtál,és megrémítettél:
Mélyen bennem utaztál;
lelkem kertjében, elmém tengerén,
hová én sem tudom az utat már.
Visszavárlak.Most örökre
vésd belém, hogy létezel!
Zuhanj bennem mélyre,
s talán lelkem átölel,
vagy talán megrettenek
ahogy gyenge viaszként elfolyok
lángoló pillantásodban... Ijesztő:
Valahol még mindig ember vagyok.
Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs.
